Száz év magány - az én Nagy Könyvem

"Négy évig, tizenegy hónapig és két napig esett. Időnként csak szemerkélt, akkor mindenki kicsípte magát, olyan arcot vágott, mint a lábadozók, és készült megünnepelni a derülést, de hamarosan megtanulták, hogy a szünetekre csak még nagyobb ború következik. Az ég dübörögve zúdította le a terhét, észak felől orkánok jöttek, háztetőket téptek fel, falakat döntöttek le, és gyökerestől csavarták ki az ültetvények utolsó palántáit. Akárcsak az álmatlansági kór idején, amely Urszulának most eszébe jutott, maga az elemi csapás adott ihletet az unalom elűzésére. Második Aureliano egyike volt azoknak, akik a legtöbbet küzdöttek a tétlenség ellen. Azon az estén, amikor Brown úr rájuk küldte a vihart, éppen hazament valamiért, és Fernanda felajánlott neki egy ütött-kopott esernyőt, amit az egyik szekrényből kerített elő. - Nem kell - mondta Második Aureliano. - Itt maradok, amíg el nem áll. - Ezt persze nem kellett kötelező ígéretnek felfogni, de ő majdnem szó szerint állta, amit mondott. Mivel a ruhái Petra Cotesnél maradtak, háromnaponként levette, ami rajta volt, és alsónadrágban várt, amíg kimosták. Időtöltésül elhatározta, hogy kijavítja a ház különféle hibáit. (...)
Egy pénteki napon délután két órakor fény gyúlt a világra, bárgyú napsugár, rőt és szemcsés, mint a téglapor, s majdnem olyan friss, mint a víz (...)"

Gabriel Garcia Marquez, Cien anos de soledad.